Ugyan volt néhány "mesterségem" itt-ott, tulajdonképpen az utolsó tizenegy évet éttermekben dolgoztam. Kulináris végzettség nélkül léptem a szakmába, egy 3 hetes gyorstalpalóval a hátam mögött ami előtt két tányért csak két kézben tudtam megfogni...
Az iskolám a mélyviz lett.
Figyeltem a profikat, hallgattam, millió kérdést tettem fel, mindent elolvastam amire a kezem rátehettem, ott voltam a mentoraim körül. Korán érkeztem és későig maradtam, a legkeményebben dolgoztam. Mert a legjobb akartam lenni. Nem vitattam a túlórát, vagy ha kevés volt a pénz. Nem vitattam ha kihasználtak (ha idegen vagy egy országban ezt egyébként is el kell fogadnod), nem adtam fel mert óriási volt a verseny és sok volt a rivális, nem pletykáltam a flörtökből előrejutókról. Nem bántott hogy mások csaltak ha más nem figyelt, és az sem a ha testem nyögött vagy megálljt kiáltott, az sem hogy nem volt szabadnap vagy vakáció. Az sem hogy egy napfényes államban sem volt időm lebarnulni, és az sem ha negativ kollegák vettek körül. Csak a legjobb akartam lenni.
Besétáltam a szakmába és megtanultam. Minden hibát elkövettem amit először mind elkövetünk. Hogy a fülöp szigeteki szakácsok a hátad mögött aládtesznek, mig a szemedbe mondják: my friend. Hogy a partneredet annyira nem érdekli hogy akár súlyos balesetet is szenvedhetsz tőle. És hogy a főszakácsok nagyon agresszivak tudnak lenni és mindig megússzák, akkor is ha nincs igazuk. Azt is hogy a saját dolgoddal törődni okos dolog.
És hogy legjobb pincérnek vagy szakácsnak lenni félhomályba kerül amikor egy éttermet kell organizálni.
Soha nem felejtem el az embereket akiktől tanultam. Főpincérek, étteremvezetők, főszakácsok és hotel igazgatók akik a szárnyaik alá vettek, kapcsolatban maradtunk. Jó benyomást tettek. Akkor is inspirálták a többit amikor az a lett volna a legkisebb gondjuk.
Persze ez a szakma is jobban fekszik a fiataloknak. Aki fürge. Aki csillagvadász. Aki gyorsan tanul.
Vagy akiben őrülten ég a vágy. Ne feledd: a pénz kevés, a napok hosszúak, és a kihasználtsági ráta az egekbe szökik tehát: VALAMI KELL HOGY HAJTSON!
Valami, ami nem lesz ott amikor az érzelmeidet mikroszkóp alá veted. A vágy nem mérhető. Megnézted már a szótárban?
Azt jelenti: gyötrelem.
A "földalatti mozgalom" miatt a pályán, az állás interjúk is egy kicsit letérnek a megszokott ösvényről. A máshol szokásos leülünk-beszélünk-kérdésekre válaszolunk-szépen felöltözünk-jól hangzunk-hazudunk a múltunkról-felfújjuk a mellünket stilus hálistennek ritka. Néha az egész csak öt perc, néha egy hónapig nyúznak.
A beszélgetés? Többnyire arról szól hogyan válaszolsz a kérdésekre. Tudod-e a zsargont? "Lefikázod"-e az előző főnöködet, éttermedet? Rájössz-e hogy aki az interjút tartja ismeri az összes embert akinek dolgoztál? És le is feküdt velük...
A főszakács nyuzza a leendő szakácsot, az étteremvezető pedig a leendő pincért. Ha pedig az első pozicióba jelentkezel akkor bonyolódik igazán...
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment